Néhány érdekesség növények, állatok és emberek kommunikációjáról.
Mert a növények sem olyan szótlan jószágok, mint gondolnánk. Bennük is ott az igény, hogy világgá kiáltság önmagukat. Csak persze más a nyelvük, és más a hordozó közeg. Amit mi ékes szavakkal igyekszünk ecsetelni, azt ők a legkülönbözőbb kémiai jelrendszereken keresztül juttatják el egymáshoz, földön-vízen-levegőben. Meglepő pontossággal és hatékonysággal.
Egy új
kanadai kutatás szerint például bizonyos növények felismerik a "testvéreiket": a velük genetikai kapcsolatban álló egyedekkel nem versengenek olyan intenzíven, mint a saját fajukba tartozó, de nem rokon növényekkel.
"Telepes" növények (a szamócától a lóbabon át az akáciákig) gyökérzetükön keresztül működő "riadóláncáról" is érdekes dolgokat lehet
olvasni. Már régen megfigyelték, hogy ha a zsiráf elkezdi enni az erdő egyik végén élő akácia levelét, mire néhány fával odébb jut, az összes fa egy olyan anyagot juttat a levelébe, amitől annak rossz íze lesz. Sőt, egyes fajok odáig mennek, hogy az őket rágcsáló faj természetes ragadozóját csábító szaganyagot permeteznek a levegőbe.
Az állati kommunikáció formáival könyveket lehetne megtölteni. A méhek tánca, a denevérek ultrahang-jelei, a madarak elképesztően összehangolt kommunikációja, a bálnák tenger alatti dala a tér és idő korlátait áttörve, szüntelen rezgéssel és zsibongással töltik meg a létező és lehetetlen kommunikációs csatornákat. Korhatár nélkül! A krokodilbébik (de a madárfiókák is) például már a tojásban egy
bizonyos hangjelzéssel érintkeznek egymással: ezzel jelzik, srácok, ideje kikelni! A jelzést pedig megértik nem csak a fiókák, akik így hangolják össze a kikelés idejét, de a szülő is, aki így ott lehet a világra jövő kicsinyek mellett és az első pillanattól védelmezheti őket.
De a legérdekesebb talán mégis a fajok közötti kommunikáció. Az, hogy hogy érti meg egymást az a sokféle lény, a maga eltérő fejlődéstörténetével és lélektanával. Ennek megértéséhez vihet közelebb egy nemrég publikált felfedezés:
James Gillooly, a Floridai Egyetem kutatója több, mint 500 állat hangjelzéseit vizsgálta meg, és arra a következtetésre jutott, hogy nagyobb a hasonlóság köztük, mind eddig gondoltuk.
„Eredményeink azt mutatják, hogy a hangjelek alapvető jellemzőit minden fajnál a saját anyagcsere szabályozza, ami viszont előre meghatározható az állat testmérete és testhőmérséklete alapján. Azaz amikor a jeleket az állatok méretéhez és testhőmérsékletéhez igazítjuk, ezek egyformán hangzanak” - fogalmaz a tudós, és hogy ez mit jelenthet, azt talán fel sem tudjuk mérni. De legalábbis közelebb hozza számunkra fajok közti kommunikáció megértését, hiszen azt sugallja, hogy legyen szó tücsökről, rigóról vagy oroszlánról (esetleg: emberről?), a különbség csak méretbeli - valójában mindannyian egy nyelvet beszélünk.
Az öröm, a boldogság, a félelem, a fájdalom, az izgalom és a nyugalom okaiban talán nagyok az eltérések. De nincs-e igaza Buddhának: minden lény fél a fájdalomtól , minden élő retteg a haláltól (nem szó szerint).
Nehéz ezt elhinni, hiszen még köztünk, emberek között is annyi a félreértés. Pedig mi állunk egymáshoz a legközelebb. És ha a farkas és a nádirigó megtalálhatja a közös hangot, egy kis odafigyeléssel talán még mi is megérthetjük egymást.
"Hol van tehát a helyünk a természetben? A legnagyobb felelősség vállalásában: amire nem képes sem az ásvány, sem a fa, sem az állat, arra mi képesek vagyunk. És ez az ember helye: képes gondolkodni, összhangba kerülni a természettel, és együttműködni vele úgy, hogy nem sérti törvényeit."
