"Apád öt ölnyi mélyben pihen
Korall lett csontjaiból
Igazgyöngy termett szemeiben,
s így semmije szét nem omol.
Hanem éri dús, csodás
tengeri elváltozás
Nimfák harangoznak néki..."
Korall lett csontjaiból
Igazgyöngy termett szemeiben,
s így semmije szét nem omol.
Hanem éri dús, csodás
tengeri elváltozás
Nimfák harangoznak néki..."
(Shakespeare: A Vihar)
És igen, és igen, és igen!
Mondhat bárki bármit, TUDUNK együtt élni a természettel.
Az emberi szív és elme a legkülönlegesebb utakat is megleli, hogy együtt dobbanjon az ősi ritmussal...
Jason de Cores Taylor szobrász és búvároktató munkáját, saját szavai szerint a természet gyógyító, átalakító erejébe vetett hite inspirálta. És mivel megérintette ez az erő, ő is hozzá tudta tenni a magáét: alkotóerejét és művészi képzeletét.
Víz alatti szobrokat tervezett. Pusztulásra ítélteket, vagy még inkább: áldozatnak szántakat. Olyanokat, amiket arra találtak ki, hogy megtelepedjenek rajtuk a korallok, és a nagy zátonyok pusztulásának idején új korallszigetek magjává legyenek.
Amit Jason de Cores Taylor tesz, az egyszerre művészet, élőhelyrekonstrukció, és figyelmeztető harsonaszó az emberiségnek. Művei az embert arra késztetik, hogy leszálljon a mélybe. "Tárlatainak" látogatói búvárruhában merülnek le a fenékre, hogy saját szemükkel lássák a "csodás tengeri elváltozást": hogyan hal meg az ember alkotta szobor, és hogyan válik tarka korallok és színes halak otthonává... miközben nem szűnik meg műalkotás lenni soha.
És az ember ezeket a csodás átalakulásokat szemlélve önmagába is alászáll. Nem csak a tenger ősi, kék mélységébe, hanem a saját lelkének ritkán látott, homályos, tengerszín zugába. Oda, ahol nem csak azt sejti, hogy múlandó, de azt is, hogy valójában halhatatlan...
Víz alatti szobrokat tervezett. Pusztulásra ítélteket, vagy még inkább: áldozatnak szántakat. Olyanokat, amiket arra találtak ki, hogy megtelepedjenek rajtuk a korallok, és a nagy zátonyok pusztulásának idején új korallszigetek magjává legyenek.
Amit Jason de Cores Taylor tesz, az egyszerre művészet, élőhelyrekonstrukció, és figyelmeztető harsonaszó az emberiségnek. Művei az embert arra késztetik, hogy leszálljon a mélybe. "Tárlatainak" látogatói búvárruhában merülnek le a fenékre, hogy saját szemükkel lássák a "csodás tengeri elváltozást": hogyan hal meg az ember alkotta szobor, és hogyan válik tarka korallok és színes halak otthonává... miközben nem szűnik meg műalkotás lenni soha.
És az ember ezeket a csodás átalakulásokat szemlélve önmagába is alászáll. Nem csak a tenger ősi, kék mélységébe, hanem a saját lelkének ritkán látott, homályos, tengerszín zugába. Oda, ahol nem csak azt sejti, hogy múlandó, de azt is, hogy valójában halhatatlan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.